Lucy, amikor magára maradt, teljes kétségbeeséssel vetette magát ágyára. Úgy gondolta, csúnyán viselkedett, ugyanakkor milyen kegyetlenek, milyen élesek voltak nagynénje szavai! Ha ő, a csöndes lány is csúnyán viselkedett, mit tett volna Ayala? És honnan merítsen erőt, hogy szembenézzen a jövővel? Keményen harcolt magával, hogy elhatározásra jusson. Foltozzon lepedőket ezentúl reggel, délben, este, amíg véresre nem koptatta az ujjait? Talán van igazság nagynénje állításában, hogy a dolgozóknak nincs idejük szomorkodni. Mivel minden mástól el volt zárva, akár lepedőt is foltozhat. Leszaladjon nagynénjéhez, és kérje meg bűnbánóan, hogy engedje hozzákezdeni azonnal?

Megtette volna, ha csak a lepedőkről lett volna szó, de nem tehette meg a nagynénje miatt. Szövetségre tudott volna lépni a gyűrött, szennyes vászonnal, de a kemény asszonnyal nem.

Nagyon kedvelem Anthony Trollope-ot, és remélem, az Ayala angyalai, amit nemsokára itt közzé teszek (egy hosszú sorozatban), másoknak is kedvet csinál hozzá. Érdekes, szórakoztató könyveket írt, s azt gondolom, ő is olyan jól ismerte az embereket, mint Jane Austen. Termékeny szerző volt, rengeteget írt, de magyarul csak néhány könyve olvasható. Dr. Thorne, Hitek és remények, Éva szépet álmodik... Még az sem biztos, hogy ezek volnának a legjobb regényei.

Van egy olyan érzésem, hogy érdemtelenül alábecsülik ezt a remek viktoriánus írót, talán maguk az angolok is. Talán pont azért, amiért én szeretem: nem annyira elgondolkodtatni akar, hanem szórakoztat. Van a könyveiben valami meghitt, emberi jelleg, sok-sok higgadtság, türelem és csillapíthatatlan mesélőkedv. A szereplők összetettek, nem egy fekete-fehér világa van. Biztos kézzel, élvezetesen szövögeti a történeteit, időnként ironikusan fogalmaz, kifiguráz jellemgyengeségeket, korabeli társadalmi jelenségeket, amit például Jane Austen is megtesz a könyveiben. Sokszor még az alaptörténet is hasonló, mint Austennél. Austen mégis klasszikussá vált, ő meg nem. Vajon miért?