Nagyon kedvelem Anthony Trollope-ot, és remélem, az Ayala angyalai, amit nemsokára itt közzé teszek (egy hosszú sorozatban), másoknak is kedvet csinál hozzá. Érdekes, szórakoztató könyveket írt, s azt gondolom, ő is olyan jól ismerte az embereket, mint Jane Austen. Termékeny szerző volt, rengeteget írt, de magyarul csak néhány könyve olvasható. Dr. Thorne, Hitek és remények, Éva szépet álmodik... Még az sem biztos, hogy ezek volnának a legjobb regényei.

Van egy olyan érzésem, hogy érdemtelenül alábecsülik ezt a remek viktoriánus írót, talán maguk az angolok is. Talán pont azért, amiért én szeretem: nem annyira elgondolkodtatni akar, hanem szórakoztat. Van a könyveiben valami meghitt, emberi jelleg, sok-sok higgadtság, türelem és csillapíthatatlan mesélőkedv. A szereplők összetettek, nem egy fekete-fehér világa van. Biztos kézzel, élvezetesen szövögeti a történeteit, időnként ironikusan fogalmaz, kifiguráz jellemgyengeségeket, korabeli társadalmi jelenségeket, amit például Jane Austen is megtesz a könyveiben. Sokszor még az alaptörténet is hasonló, mint Austennél. Austen mégis klasszikussá vált, ő meg nem. Vajon miért?

Ugyanolyan „regénygyáros” volt a korban, mint a francia Alexandre Dumas. Rém sokat írt, és talán az egyetlen dolog, amit a szemére lehet vetni, a megbízhatósága. Akárcsak Austen, ő is mindig egyforma, és ő is folyton ismétli önmagát. A könyveiben mindig hoz egy bizonyos szintet, ami nem alacsony szint, de nincsenek kiugró, halhatatlannak deklarált munkái. Olyasmi lehetett a korban, mint ma egy lektűrszerző: híres volt, az emberek keresték a könyveit, vitték, olvasták, de az igényesek szégyellték magukat, ha szerették (igen, pontosan ezt ismerte be például Henry James). Barátságos, közvetlen, kissé gyors beszédű ember volt Trollope, amit az előkelő társaság akkoriban közönségesnek tartott. Az olvasók el sem tudták képzelni, hogy írhat ilyen szépen ez a testes, szakállas, pápaszemes, lármás figura. Ugyanakkor már a korban nagy pályatársak olvasták és méltatták őt: olyanok, mint Nathaniel Hawthorne és Virginia Woolf.

Ami talán hiányzik a könyveiből, az a nagyívűség. Nincsenek nagyjelenetek, felfokozottság, drámázás, érzelmileg egy síkon marad, nem leng ki az inga, nem akar nagy szabású lenni. A megszokott dolgok állnak figyelme középpontjában, nem a különleges események, hősei jelentéktelen, kis tetteket hajtanak végre, még a miniszterelnök szereplők is. Meg tudja látni az átlagosságban a nagyságot, ez vitathatatlan érdeme. Egyszer egy tanárom azt mondta, a művészet azzal teheti a legtöbbet az emberekért, ha megmutatja a hétköznapok szépségét. Mert a mai világ nem a nagy tettekről, a hősiességről, az emelkedettségről szól. Talán nem arról szólt már Trollope idején sem, és ő ezt meglátta, közvetítette. Van nála egyfajta nyugodt hétköznapiság, már-már olyan, mint a való életben. Ami persze nem jelenti, hogy mint író, középszerű lenne, az egyetemi tananyagba mégsem került bele.

Szerencsére Trollope izgalmas világát kezdik újra felfedezni, például a Trollope Társaság ápolja hagyományait. A The New Yorker cikke szerint Trollope most, kétszáz évvel a születése után, kezd újra divatba jönni. Angol nyelvterületen újra kiadták összes könyvét, népszerűsége lassan megközelíti Jane Austenét. Talán mert olyan dolgokat látott meg, amelyek nem változnak az idővel: a mozgatórugót, azt, hogy mi hajtja az embereket. Például a pénzsóvárságot, a hatalomvágyat, a presztízs utáni hajszát, ami örökké jelen van, amíg emberiség létezik. Ezért is időt állóak a könyvei.